furcs érzések

Tegnap egy furcsa helyzettel találtam magam szemben, de mintha egész héten erre készült volna a Sors. Nem tartom magam egy nagy élet jeleit elemző típusú embernek. Mégis olykor megérzem, hogy na ez most az, biztosan van ez így mindenkinél. Tudod, arról írok, amikor érzed, hogy jól mennek a dolgaid, de valami mégis piszkál ott belül. Így volt ez velem is. Nem nagy dolgok. Reggeli szokásos rutin, a barátnőd megjegyzi fél mondattal, hogy milyen csinos vagy. majd mellé egy másiknak, hogy nem tán azzal a bizonyos emberrel találkozol, akivel olykor-olykor összefutunk (és vehető szó szerint ). Persze, hogy nem. Csak ma ez jött elém a szekrényből, egyébként sem találkozunk megbeszélten, az túl snassz. Na, és erre mi történik. Igen, jól sejted, összefutunk, és zavarban van tőlem. Majd jön egy másik nap, de az érzés nem múlik. Valami még mindig van.

Felkelek reggel, borzalmas az idő. Legszívesebben a fejemre húznám a takarót, de mennem kell, van dolgom. Amint teszek-veszek hallgatom a sok gonoszságot, ami egy idős nőből árad. Minden alkalommal megdöbbent az ilyen emberek természete. Sajnálatra méltó életük lehet. Nagy nehezen ráveszem magam a nap beindítására, elindulok a buszhoz, bízom benne, hogy majd a töri meghozza a jó kedvem. De valahogy ez is késik. Amint megérkezünk, a barátnőm, aki totál üde, erősödik az a bizonyos érzés. Lehet az a baj, hogy megyek egy órára, amelyen hivatalosan nem is vagyok és nem érzem magam felkészültnek hozzá. Részben!

Elnézést kérek a barátnőmtől, hogy olykor antiszociális a viselkedésem, de ma nem megy másképp. Annyira fáradt vagyok, hogy hiába minden csodaszer (kávé, kóla) nem múlik a fáradság. Hamarosan elérkezik az óra ideje, várunk és közben kérdezem a barátnőmet a közelgő zh-val kapcsolatban. Egyszer csak betoppan ő ismét, rám néz egy fél pillanatig, dob egy nekem szóló mosolyt és elmegy mellettünk. Hogy köszönt-e? Fogalmam sincs, sokkot kaptam. Elkezdődik az óra is. Nehezen, de összeszedtem a koncentrációmat, élveztem a témát, jól esett.

Most pedig mit érzek? Hogy igen tök jó hetem volt, mégis az álmom, hogy egyszer én is ott ülhessek, azon a kurzuson messzinek tűnik. Hiszen most is ott voltam, mint senki. Persze a tanár szemében, mint leendő tanár, de egyébként semmi más egyéb. Azt hiszem, haragszom magamra olykor, hogy nem küzdöttem eléggé, hogy lecseréltem másra. Vagy csak arra akar mindez figyelmeztetni, hogy nem az volt az én utam. A másik része is ugyanilyen patt helyzet, sohasem fog változni. Most legalábbis így érzem. Ami nem feltétlen baj, csak jól esne, ha legalább visszaköszönne, ha szemembe nézne vagy csak hozzám szólna értelmesen. Igaz erre a kapcsolatra az értelmes jelző a lehető legtávolabb áll. És mi jön ebből a két esetből? Csak az, hogy én ott vagyok, de ők már nem biztos!

Leander Rising- Viharom tavaszom

...Minden egyes lélegzetem csak újabb jel
Hogy te nem jössz el
Minden egyes szívverésem ébreszt fel
Nekem élnem kell
Csendet hallok,mégsem félek
Érzem végre hazatérek...